neccharisnyás útonálló nickű olvasónk küldte az alábbi, félelmetesen szép írást:

A lány állt a tükör előtt. Az arcmását faggatta. Már-már hitetlenkedve csodálta a vidáman hullámzó tincseket, a mosolyra hajló szájat, a mélyen ülő, titokzatos szempárt. Ma van az este! Végignézett magán. A nagy gonddal kiválasztott ruha illően takarta, amit kellett, mégis összhatásában sugárzott. Csodálkozó mosoly bujkált az arcán. Mint mindig, mikor gyermek módjára rácsodálkozott lelke fizikai meghosszabbítására. A Természet bölcsessége. A maga módján kárpótolta azért, amit....

De nem! Ma este nem szabad ilyenekre gondolni. Mélyen belenézett szemének tükörmásába. A lelke virágba borult. Ünnepelt. A ruha, az ízlésesen felkent smink, a gondosan kiválasztott ékszerek, és a hajkefével megzabolázott kósza hajtincsek pedig a külsejét díszítették. A porhüvelyét. Lelke óvó és biztonságos burkát..........

Kihunytak a fények. Már csak néhány pillanat, és újra érezni fogja. Elkezdődött. Lágyan, susogó szellőként közelített felé, besiklott a parányi fülkagylókba. Szelíden hatolt egyre mélyebbre az érzés. A reflexek, melyeknek dolga a külvilágból érkező ingerek megszűrése, nem állták útját. Pergő mézként folydogált mélyebbre és mélyebbre az elmében. Suhant végig a szobákon, átszökellve a küszöbökön. Míg végül a legutolsóban, a legparányibb kis cselédszobában meglelte azt, amit keresett. Egy beesett arcú, kuporgó kis alakot, akit biztos karokkal, gondoskodón átölelt.....
A lány szemhéja révetegen lecsukódott. Különös mosoly jelent meg az arcán. Már nem látja. Már nem érzi. Minden reggel, tudata eszmélésével szembesült a jelenlétükkel. Velük kelt, velük feküdt. Nyugodalmat tőlük csak az éjszakák öntudatlan órái, és ezek a pillanatok jelentettek. A sebek, habár már nem véreztek, és beforrtak, még mindig ott voltak. Hegek a lelkén. És sűrű, megkötött kátrány a szívén. Megtanult velük együtt élni, formálták azzá, aki volt. Tanították meg küzdeni, erősnek lenni, elviselni a fájdalmat. Ugyanakkor, a hegek tették mássá. Elválasztották a többiektől. Oly kevesen voltak, akik értették. Akik átérezték. Akik tudták, milyen érzés. Apró, magányos alakok bolyongtak a végtelen embertömegben. Olykor elcsüggedt. Ő miért más? Miért nem lehet olyan, mint a többi? Milyen kegyetlen játéka ez a Sorsnak? És miért pont ő? De most nem gondolt ezekkel. Semmire sem gondolt. Semmit sem látott. A lelke feloldódott az agyát betöltő decibelek kakofóniájában. Örült. Boldog volt. Úgy, ahogyan már azt hitte sosem lesz képes. Azzal a tiszta ártatlansággal, ahogy a többiek tudnak. Akikben nem bujkál az a sötét árny, folyton folyvást azt sugdosva „Másképp is lehetne!”.
 

„Hozzám lép egy fehér ismerős,
szép csendesen lecsókolja számat,
lefogja ezt a vergődő szívet,
és ennyit szól csak: elnémuljatok.
Erre megszűnik minden indulat.
Erre megszűnik minden fájdalom,
csak gondfelejtő békesség marad:
se könny, se vér, se akarat,
nem lesz már semmi sem.”

Üdvözlök mindenkit,

Tündér a varázspálcával nicknevű bloggetársunk küldte ezt a szomorú remekművet. Köszönjük, soha méltóbb megtörése a blogra telepedet hosszú csöndnek. Remélem más is kedvet kap és újra gyakrabban érkeznek  poszt-tervezetek.

Azt hiszem, az ember sosincs felkészülve a halálra. Egyszer csak ott a pillanat, a igazság pillanata. Csörög a telefon. "Apa meghalt. Gyere haza, ha még látni akarod."

Nehéz erről beszélni, intim téma. Nem azért mentem haza, hogy lássam őt, hiszen látom most is, ha becsukom a szemem. Azok miatt mentem, akik nagyon is életben voltak, és nyelték a könnyeiket a vonal túlsó végén. A családom, a többiek, akik kísérték őt az utolsó néhány héten. Mit csinált az utolsó napon? Néztek órák hosszat anyámmal egymás szemébe. Egy árva szót sem szóltak közben. Amíg élt, senki nem sírt körülötte, talán mert éreztük, nem viselné el. Hiszen olyan erős volt. Mit csinált az utolsó napokban? A két kezével készített ajándékait osztogatta az orvosainak (kézműves volt), akik tehetetlenek voltak, de elfogadták, amit csak adott. Aztán hosszasan ecsetelte nekem, hol találom az autója slusszkulcsát. Egész életében utálta a csirkehúst, a kórházban mégis kinézte a dobozból az ebédemet. Fiatalon zenész volt, lételeme volt a zene. Az utolsó napokban csak a csendet tudta elviselni. Akkor tudtuk, hogy baj van. Vágyott rá, hogy fürödjön, hát megfürdettük. Boldoggá tette. Az utolsó napon felvitette velem az ágya mellé a kávéfőzőt, hogy együtt megjavítsuk, mert az a legfontosabb, hogy anyának mindig legyen friss kávéja reggel. Tudtam, hogy úgyis veszünk majd egy újat. Csak ő, a Mester babrálna a régivel. De azért ettől is boldog volt, hogy a körülményeihez képest a jövőre nézve garantálta a feleségének a reggeli kávéillatot.

Megfogadtuk neki a párommal, ha gyerekünk lesz, megkapja az ő vezetéknevét is, mert az annyira ritka. Épp fájdalmai voltak, nem tudott beszélni, csak megszorította a kezem. Jelentem apa, megszületett az unokád, és megkapta a neved. Megígértem neki, nem adom el a házát, amit a két kezével épített. Rohadt válság, csak te ne jöttél volna, most minden este a kezem tördelem, vajon be tudom-e majd tartani a szavam..

"Megfogadtuk neki a párommal, ha gyerekünk lesz, megkapja az ő vezetéknevét is, mert az annyira ritka." Ezt nem igazán értem, de lehet, hogy a hiba az én készülékemben van. Kérem homályosítson fel valaki.

Minden jótett elnyeri méltó büntetését. Levéltáros kiváló bloggertársunk levelének nyilvánosságra hozatalával most egy gátlástalan levéltitok sértésre vetemedek. (Elég bizarr egy levéltáros levéltitkát sérteni.) Olyan jól megírta, hogy meg sem próbálom posztját másképp felvezetni:

"Styxx,

Kb. egy hónapja gyúrom ezt a dupla posztot, csak aztán a blogodat újra- és újraolvasva mindig megrettentem, mert vannak ott igazán szomorú dolgok is, és nem akarok belerondítani. Szóval ha nem érzed odavalónak, akkor dobd ki nyugodtan, bár a német humor és a kommented azért egy kicsit felbátorított.

[Blogomon] publikálnék egy búcsúlevelet, azzal kellene ezt összeszinkronizálni, ha úgy döntesz, hogy kirakod. Úgy képzeltem el, hogy az én búcsúlevelem hivatkozik a blogodra, a blogodon az utolsó napom meg erre a levélre."

A blogger utolsó napja:

Hosszú és termékeny élet után – posztok ezrei, rajongók számolatlanul – már csak egy dolog van hátra az életemből: megírni az utolsó posztomat. Ehhez nem kell más, csak egy kis nyugalom és a hálószobám. Semmi extra, hiszen amit eddig nem tettem meg, azt ezután már minek? Nem lehet rá visszaemlékezni, felidézni a barátokkal, elmesélni a szerelmemnek – szóval felesleges túlzsúfolni az utolsó napot megismételhetetlen és visszaidézhetetlen dolgokkal, inkább csak a pontra kell koncentrálni az i-n.

Egy blogger a halálban is blogger, pláne pont előtte. Az utolsó napom a tökéletes posztra megy rá, amivel megkoronázom az életművemet. Hiába a blogger életműdíj, a számtalan sikeres vendégposzt, a tökéleteset a végén írom meg, amivel végleg eldöntöm a kérdést, hogy lehet-e örök értéket alkotni a blogolással.
Igen, én megteszem.

Ha készen van a tökéletes poszt, akkor már csak előveszem a tökéletes búcsúlevelet, kirakom magam mellé az ágyra, hátradőlök, és lehunyt szemmel végiggondolom a ti legnehezebb napotokat, a halálom utáni első napot, amikor ez elmúlásom miatti fájdalom még csillapíthatatlanul marja a lelketeket.

Furcsa látni a feketébe öltözött index.hu-t, a gyász miatt félárbocra eresztett zászlókat a középületeken és a Google zokogó szerver üzemeltetőit, akik a halálom miatti rekordforgalmat próbálják újabb és újabb gépek üzembeállításával kezelni. Zokog mindenki, mert jó szokásomhoz híven a tökéletes posztot nem csak megírtam, hanem ütemezetten jelentettem meg, pontosan a halálhíremmel egy időben. Zseniális dramaturgia, zseniális poszt.

Utolsó gondolatom a megnyugvás, mert tudom, hogy kívánságomnak megfelelően, miután megírtam nekrológomat (mert ki írhatná meg hitelesebben, mint én magam?)  az utolsó napok posztolója helyezi fel a Világhálóra, a FINAL 24 bloggere, Styxx.

Hogy levéltáros barátunknál mindez stílusgyakorlat, természetesen egy remekbeszabott üzenettel, avagy valóban lezárja a blogját, nem tudom. Szándékosan nem kérdeztem rá. Szerintem így izgalmasabb. Kiderül, az biztos.

Most pedig kedves bloggertársaim, ma is aktív, és egykor aktív blogolók, kommentelők és csendes olvasók. Adózzunk egy perc néma hallgatással a megszűnt blogoknak, az agyakban megszületett, de különböző okokból soha be nem indított blogoknak, és az elmaradt posztoknak. 

Ámen.

Chazz Reinhold bloggertársunk, egy meglehetősen specifikus területen, az igényes német humor gyöngyszemei között csemegézve blogol. Íme az ő verziója a témára. Adekvált nyelvtudás híján csak tippelni merek. Netán ilyen lenne az igényes német humor? :-)

Az én utolsó napom valahogy így kezdődne:

- Áááá, dehogyis kisfiam..., békés szándékkal jöttek! Ne butáskodj, semmi ok a pánikra...
- Tudod az, hogy egyáltalán eljutottak idáig egy másik naprendszerből, az bizony egy hihetetlen mértékű intellektuális és technológiai színvonalat feltételez. Érted?! Hi-he-tetlen mér-té-kű intellektuális és technológiai színvonal. Ami azt mutatja hogy fejlődésük állapota hatványozottan a miénk felett áll. ERGO, még nálunk is sokkal de sokkal békésebb lények.

- Hogy mit jelent az 'ergo' kifejezés?! Azt hittem megjegyezted, hisz már a második születésnapodra is megtanítottam neked és olyan édesen el is gügyögted a vendégeknek. Na mindegy, majd holnap ráérsz utánanézni az idegen szavak és kifejezések hatkötetes nagyszótárában. Tudod, a XII. kiadás, amit tőlem kaptál tavaly karácsonyra...

- De hadd fejezzem be az előbbi analitikusan felépített, brilliáns gondolatmenetemet, szóval: bár ti az iskolában még csak az ókori keresztények tömeges keresztre feszítésénél tartotok történelem órán, meg Néro pusztításánál és a vegetáriusságot zsigeri alapon elutasító cirkuszi oroszlánoknál, de majd haladtok tovább humánusabb korok felé..., bizony.

- Ööö..., nna jó, itt nem elsősorban az inkvizícióra, a "primitív világ" brutális gyarmatosítására, vagy a két világégésre gondolok, hanem..., ööö hanem a békésebb időkre.
- Nem kisfiam, a boszniai népirtást ne keverjük bele, mert... mert... nem és kész!

- Na szóval, bár 'na szóval' nem kezdünk mondatot! Na mindegy..., szóval na, mert ha valami tanulságot leszűrhetünk az emberiség történetéből, az az, hogy az ösztönös, állatias erőszakot felváltja a megfontolt, analitikus gondolkodás. Hisz csak egyetlen galaxisokon átívelő morális értékrendszer létezhet, az egyetemes humanizmus. Érted?! E-gye-te-mes hu-ma-niz-mus. Majd ha nagy leszel, akkor te is megérted. És persze hogy nincs igaza a Fukuyama bácsinak sem. Tudod, akinek legutóbbi társadalomszociológiai állásfoglalásából meséltem neked lefekvés előtt, szóval hol is tartottam... Fukuyama bácsi, igen... aki azt mondta hogy az evolúció nem jelent minőségi javulást, csak a folyamatok komplexebbé válását! Szóval ez hülyeség!

- Meg egyáltalán, ide már a befektetők sem jönnek, hát még akkor ezek...
- Nem, nem tudom mi ez az éktelen zaj kint az utcán és ne szakíts félbe, ha éppen fontos dolgoknak próbálom megvilágítani a hátterét!

- Szóval nem lesz itt semmi gond, ne butáskodj. Ülj le inkább a zongorához gyakorolj még egy kicsit a holnapi heti versenyre, biztos sokan eljönnek majd, meghallgatni téged. Közben én meg behozom a láncfűrészt meg a baltát a sufniból, bezárom az ajtót és leengedem a redőnyöket, de csak azért mert így jobban tudsz koncentrálni és nem zavarja meg senki a szép játékod.

V-É-G-E

Hát ez lenne Chazz verziója. Akinek kérdése van, bátran tegye fel (hajrá Hóember, de mások is:-)), bízom benne, hogy a t. Szerző úr mindre kimerítő válasszal szolgál. És ami ezen a blogon rendhagyó, gratulálok az élethez, Chazz barátunk  "legújabb":-), újszülött trónörököséhez.

Nem elégtételt érzek, nem ez a helyes kifejezés.
...
Ennek így kellett történnie - így fogalmaznék inkább.

Ma hajnalban meghalt fiacs apai nagyapja.
Az az ember, aki múltkor ( gyerek öngyilkossági kísérlete előtt kb. egy héttel) azt mondta az unokájának, aki történetesen fiacs: (mivel nem hallottam szó szerint, ezért a lényeget írom): "Veszek neked kötelet, hogy fel tudd magadat kötni! Menj fel a 10. - re, és ugorj le! Ha tudom, hogy ez lesz belőled, megfojtlak kiskorodban. Tönkreteszed magadat, anyádat, az egész családot..."

Rá egy hétre a fiam meg akart halni...
Nem, nem mondom, hogy ez volt az oka, dehogy! Ez "csak" egy újabb csepp volt, egy újabb kurva méregcsepp fiacs lelkének...

Másnap elmentem hozzájuk. Az öreg éppen vesedialízisen volt (több éve volt "művesés").
Exanyósomat kértem meg, adja át neki az üzenetemet: ha valami történik a gyerekkel, eljövök, de kötéllel a kezemben, és megvárom, míg felköti magát...

Borzasztóan haragos voltam, mert tudtam, fiacs mennyire maga alatt van...
(Nem véletlenül kerestem megoldást, szakembert december eleje óta...)

Miután gyerek elkövette az iszonyatot, az öreg két napra rá ágynak dőlt.
Ma hajnalban pedig meghalt.

Igen, beteg volt, nagyon.
De bizonyos vagyok benne, hogy a lelkiismeretfurdalás vitte el.

Ma mentem gyerekhez látogatni, és dokival beszélni.
Reggel felhívtam, szokás szerint.
Erre ő közölte velem, mi történt!
Ugyanis az unokatestvére, aki 14 éves, rögtön reggel felhívta, és a tudomására hozta a papa halálát!
Szerencséje volt, hogy nincs a közelemben...
És az anyjának is, aki nem volt képes megmondani neki, hogy ne tegye!

Mikor odaértem, persze nem volt feldobódva. Ejtett két könnycseppet, de viszonylag hamar napirendre tért a dolog felett.
Külsőleg.
Mert tisztában vagyok vele, hogy a dolog nem marad ennyiben. Az agya "normálisan" is reagálni fog rá...

Eszembe jutott du., mikor ezen töprengtem, a 16 hetes vetélésem anno.
Kristálytisztán emlékszem arra a pár kórházi napra...
Pörögtem. Százezerrel.
Nagyon megviselt a magzatom elvesztése, és ez így csapódott ki rajtam, belőlem...
Mint aki nyert a lottón.
Aztán miután hazamentem, jött a "rendes" reakció.
(Már hazafelé az utcán, ugyanis ex1 - fiacs apja - arra sem volt képes, hogy szabadságot vegyen ki, és bejöjjön értem...Így sírva, egyedül baktattam haza. Otthon leültem a konyhába, és órákig bőgtem, akkor tudtam elsiratni az elvesztett gyerekemet.)

Nagyon félek, hogy emészti meg. 
Kedden találkoztak, az apja bevitte hozzá a kórházba. Még magánál volt. Másnap kómába esett.
Megvárta az unokáját...
Tudta, hogy tartozása van feléje...
Lerótta. 

Mikor fiacs bekerült a kórházba, pár napra rá elmentem hozzájuk, mert mondták, adnak 5000Ft - ot, benzinre. Addig fel sem hívták a gyereket. Szerintem a papája szégyellte magát...
(Hogy a mama miért nem? Hát... Ő, mikor megtudta mi történt, azt miondta, csalódott fiacsban...Azt hitte, a gyerek ennél vagányabb. Hihetetlen mi? Ez van. Szereti ő a gyereket, és gyerek is szeret nála lenni...)
Az öreg eléggé szar állapotban volt. Kérdeztem, miért nem hívnak mentőt, de após egyszerűen nem engedte.
Akkor kértem tőle, hívja fel fiacsot, beszéljenek. Láttam, nem sokáig fog élni már. Úgy gondoltam, egyiküknek sem mindegy...

Én mit gondolok, mit érzek?
13 éve váltam el a fiuktól.
Mindig a családjuk része maradtam.
Számíthattam rájuk, jobban, mint a saját anyámra.
Ha hajnali kettőkor szóltam volna, hogy akármi, jöttek volna.
Ha pénz kellett, adtak, ha tudtak.
(Az utóbbi időben anyósom titokban, a saját gyerekei háta mögött adott, többször is, úgy, hogy Tenger is itt lakott. Nem mondta, hogy nem vagy egyedül, nem adok...)

Istenem, az öreg, akárhányszor ott voltam, azt sem tudta, mit adjon, mit keressen hirtelen...Répa, pálinka... Mikor ősszel be kellett ugranom valamiért hozzájuk, Tenger pedig kint várt a kocsiban, leszidott, miért hagytam kint.
Behívta, aztán jól megkóstolták az öreg saját főzésű pálinkáját.
:)

Tavalyelőtt karácsonykor, igaz, kissé beszívva, megkérdezte, mikor küldöm el ex2 - őt. Tudta, mennyire nehéz nekem mellette...
Aztán, miután "szétmentünk", azt mondta, msot újra össze kéne jönnöd a fiammal.
Szerintem mindig én maradtam a MENY.

Számított neki, hogy vagyok.
Nekem is számított, ő hogy van.

63 éves volt.
Én azt gondolom, halálának közvetett oka az volt, amit gyereknek mondott...
Tudom, hogy fiacs is ezt gondolja.

Én nem haragszom rá, hiszen magam is elkövettem kétségbeesésemben szinte megbocsájthatatlan hibákat.
Azzal, hogy életben maradt míg gyerek meg tudta látogatni, majd sírvafakadt, mikor fiacs odaért, bocsánatot kért gyerektől.

Bocsáss meg hát kisfiam, ha eddig nem tetted.

Nyugodj békében papa.

Posztom végére hagytam egy régebbi bejegyzésemet, amivel IGAZÁN búcsúztatom őt.
Alábbi kis történet 2009. 03. 21 - én íródott.

                                                                     PAPA SZÍVE

Fiacska ma mamánál volt.
Mama ex1 édesanyja, és tartozik hozzá papa is.

Bár már elváltam a fiuktól 12 éve, mondhatom, hogy jó a kapcsolatunk.
(Sőt, most, hogy megint egyedül - de NEM magányosan - élek, exapósom példálózgat azzal, hogy rástartolhatnék a fiára.
 :)))
 Bolond ez.:)))

Alábbiakat azért adom közre, mert egyrészt megmosolyogtatott a dolog, másrészt megmeghatott.

Szóval.
Fiacska beesik hozzájuk.
Pusz, megstb..
Papa kérdezi, éhes-e. Nem, nem éhes, reggelizett.

 De ugye a papai szív...
 
 Előkapott pár csirkecombot, és nekiállt kisütni.
 Közben a következő párbeszéd zajlott, fiacska elmondása szerint.:))
 
 - Nem hallod, hogy nem éhes?? - így mama.
 - Jó - így az öreg, - de ilyet nem eszik otthon.
 - Dehogynem! - fortyan fel gyerek.
 - Mikor? - érdeklődik papa.
 - Hétvégente - feleli a gyermekem.
 
 Az öreg lassan, hatásszünetet tartva fordul anyósomhoz:
 - Látod? Csak hét végén.

 :))))))))))))))))
 Bár bolond, és időnként meg tudnám fojtani, olyan idegesítő, de a szíve az hatalmas.
 :))

 Mindenkinek csirkecombos-papát kívánok.

Hát, ez is ő volt.

Hirmondó Helen (aki Helent a blogja alapján felületesen ítélné meg/el, akkor alaposan mellé fogna) bloggertársunkkal, és merem állítani virtuális barátunkkal történt valami szomorú. Megkért, hogy rakjam ki ezt a posztot. Ugyan nálam szellősebbek a frissítések, de magától értetődik, hogy soron kívül kirakom:

Részvétünk Helen. Persze közhely, és egy harminc éves srácnak NEM SZABADNA így elmenni, de ha már igen, akkor talán így a legkevésbé fájdalmas neki és hozzátartozóinaik. Néhány évvel ezelőtt váratlanul meghalt a magyar túrakerékpározók egy lelkes, aktív vezetőségi tagja. Bicajozás közben. A gyászbeszédében azt mondták, hogy valószinűleg el se tudott volna képzelni magának szebb halált.

A.anami bloggertársunk ismét közlésre ajánlott egy saját blogján korábban már megjelentetett történetet. Mivel már a második posztot szállítja, mondhatni a tőle megszokott, igen magas színvonalon írta meg ezt a nem kitalált sztorit is. Beleolvastam a blogjába és értetlenkedem, hogy egy ennyire igényes énblogot miért olvassák (vagy legalábbis miért kommentelik) ilyen kevesen? A.anami bloggerina-társunknak irodalmi ambíciói is vannak és nem csak prózára korlátozódik tehetsége. Már néhány helyen publikált, amiért gratulálok, és adja meg az isten, hogy letaszítsa a pole position-ról a fejős évákat és a hasonszőrű förmedvényeket:-). Szeretném, ha ő is társulna a Zalán-istállóhoz, ehhez a meglehetősen aktív kisbloggeri baráti társasághoz. Félreértés ne essék, nem azért, mert igényesen ír (akad pár olyan tehetséges tollforgató, akikkel eszembe se jutna sörözni) hanem mert egy rokonszenves, szókimondó csaj.

Reggel szinte a kezeim közt halt meg egy betegünk.                                         

(Hihetetlen, hogy az agónia milyen széles időintervallumban mozoghat...
Van aki hosszú órákig, van aki a pillanat törtrészéig búcsúzik.)

Egyik pillanatban még lélegzett és jajgatott ahogyan a széklettől tisztogattuk meg a fenekét, másik pillanatban pedig halott volt.

Egyből észrevettem, hogy valami nincs rendben.
A kolleganőm nem akarta elhinni, pedig ő már látott pár hirtelen halált.
(Magam is "találkoztam" már ezzel egyszer. Egy férfit öltöztettünk, hogy továbbvigyék egy másik intézetbe. Őt a kaszás felülés közben kaszabolta le.)

A hátára fordítottuk, elvégeztük az ilyenkor protokoll szerinti beavatkozásokat, de persze semmi pozitív nem történt...
A hirtelen halál oka embólia szokott lenni, ami egy létfontosságú szervben zárja el a további élet feltételeit...
Ezekben az esetekben nincs menekvés...

Nem volt előjele.
Nem fulladt, semmi tünete nem volt, hogy ez fog történni.

Elég volt egy oldalra fordítás.
Most biztosan meg fognak botránkozni páran, de szerencseként sommáztuk a dolgot.
Kínlódhatott volna még jó ideig, (kéttenyérnyi) felfekvéssel a kersztcsontján, a sarkain, hátán, csípőcsontján.
Mert hiába forgatjuk, mozgatjuk őket ( ha van rá lehetőség), a vérkeringés már egy nagy szar...
A többi szervvel együtt.
Kínlódhatott volna még szegény a hátán fekve, mint egy felfordult bogár, mert az infúziónak ugye folynia kell, ha a páciens nem eszik - iszik, viszont, ha nem rögzítjük a kezeit, simán kitépi, és mi szúrhatjuk újra meg újra...
Rögzíteni biztonságosan pedig csak így lehet...
Igen, az infinek mennie kell...
Nem halhatnak meg csak úgy ukk mukk fukk, előbb meg kell járni a pokol különböző stációit...

84 éves volt az öreg, és megúszta azt, amit Gizi mama nem...
A hosszú agóniát...

Ha nem nálunk hal meg, meghalt volna hamarosan.
Neki meg volt írva egy embólia.
Ma.
Reggel 6 órakor.

Isten nyugosztalja.



 

a.anami bloggertársunk irodalmi színvonalon írta le, hogyan is történik mindez valójában:

Az volt a furcsa hogy most nem jajgatott, mikor rendbe tettük.
Az utóbbi hosszú hetek alatt ha egy ujjal is hozzáértünk, szinte azonnal és mindig kiabált, elküldött bennünket a jó édes anyánkba, elátkozott, különböző válogatott szitkot köpködött ki lepedékes száján. Sőt, karmolt, csípett, amennyire tőle tellett.
Érdekes...
Amilyen kicsik, "szárazak" az öregek, annyira nyomatékosan vannak jelen...
Kiabálnak, szaguk van, ha csönben fekszenek is tudod, hogy ott vannak, és figyelned kell rájuk.
Néma követelődzők...

Szóval, furcsa volt a csend.
Illetve...A csendet kicsit megtörte az az időnkénti jellegzetes, halk hang, ahogyan az összeesett tüdőkből ki- kiszökött a levegő...
Végérvényesen...

Hosszú- hosszú hetek óta agonizált.

Ha kedve úgy tartotta nyelt, ha nem, nem.
Nem erőltettem sosem. Úgy éreztem, olyankor levegőt vennie is komoly munka számára, nem hogy nyelni...
Volt hogy nekiindult, felült. Olykor szinte misztikus volt, mert előfordult, hogy azt hittük nincs hátra fél napja sem.
Mégis maradt...

A felfekvések rajta egyre bűzösebbek lettek. Igazi meleg helyen rohadó hús...
Kezelések után pár percig elviselhetőbb volt a szag. De a test dolgozott...

Az öreg minden nap bejárt hozzá, és fél napokat az ágya mellett ülve töltött.
Fogta a kezét, simogatta, próbálta itatni. Ha etettük, közben meg- megtörölgette az összemaszatolt szájat.

Nem tudom, mit érezhet most, csak sejtem, de abban biztos vagyok, hogy hamarosan találkoznak...
A több évtizedet együtt élő emberek nem nagyon bírják egymás nélkül.
Nem, nem fordul önmaga ellen. Illetve nem saját kezűleg.
Saját "lelküleg" fog magával végezni-én azt hiszem.

A nyakamat merném rá tenni, hogy Gizi mama azért volt hajlandó eddig kínlódni és kilátástalan harcot folytatni, mert egyrészt nem akart az öregnek fájdalmat okozni, másrészt meg maga a papa nem engedte, hogy elmenjen.

Ezek az öregasszonyok roppant szívósak...
Hihetetlen, valóban emberfeletti ahogyan egyensúlyoznak a sír szélén. 
Többször hittük, hogy ma...

Aztán ma valóban ma volt.

Gizi mama meghalt.
Még meleg volt a teste, mikor észrevettük.
Biztosan alvás közben halt meg, mert békés volt az arca. 

Mit éreztem?
Megkönnyebülést.
Miatta.
Megérdemelte már a halált annyi szenvedés után.
Járt már neki.
1929- ben született.

Van, amikor a halál megváltás.

Apró asszony volt, fehér hajú, öreg, mikor kb. két hónapja megismertem. Tipikus anyóka.
Nagyon szerette a gyümölcsös joghurtot, és a gyümölcsleveket.:)
Imádta a férjét.
-Papa!-hívta gyakran panaszos hangon.

Hiszem hogy jó asszony volt.
Azt viszont tudom, hogy erős.

Viszlát Gizi mama úgy...50 év múlva.
Akkor majdnem egykorúak leszünk.
Mesélsz majd az életedről ugye?

Megrendítő. Köszönjük a.anami. Ezért a remek írásérsz megérdemelsz még öt évet itt köztünk. Elég lesz ha csak úgy ötvenöt év múlva talélkoztok Gizi mamával.

Helentől, a http://szopizmus.hu  bloggerétől kaptam a Kreatív Blogger vándordíjat, amit köszönök szépen, a logót kirakom és a kiírásban foglaltaknak (egy apró kivétellel, lásd lentebb) eleget teszek.

Helentől egy régivágású feminista szerintem tuti, hogy sírógörcsöt kapna. Együgyű, szexfüggő kis szopógépnek tetteti magát, holott valójában egy rendkívül értelmes és művelt fiatalasszony. Meggyőződésem, hogy pajzán szájhősködése ellenére jóval több könyvtárkilincset tartott már kezében, mint faszt. Istenkém, hölgytársaink közül mennyien próbálják pontosan fordítva feltüntetni magukat! :-). Kedvesen polgárpukkasztó a játékos szél ellen pisilése. Tabumentesen ír agyament szexuális kalandjairól meg főképpen ötleteiről és milyen jó stílussal! Megkockáztatom, hogy őszinte kitárulkozásával lényegében egy korszerű feminista csaj. Érdekelne, vajon mi lehet róla a véleménye a blog.hu ortodox feminista, mindenkit kiosztó nagyasszonyának, Szomjas Oázisnak? Persze kicsi a valószínűsége, hogy beleolvasott a bármennyire is tehetséges, de mégiscsak kisblogger Helen blogjába.

Bevallom, kezdetben azt gondoltam, hogy Hirmondo Helen egy hülyéskedő srác, részben amiatt, mert összekevertem egy hasonló női nevet nick-ként használó, bizonyára férfi boggerrel. Viszont Helen potyogtatott annyi személyes infót magáról, hogy rákerestem az Iwiw-en és most már 95%-os bizonyossággal ki merem állítani, tényleg nőből van. A maradék 5% bizonytalanság nem a fényképek miatt maradt meg bennem, hanem  a korlátozott számú információim alapján lehet, hogy csak egy hasonló paraméterekkel bíró „majdnem Helenre” bukkantam. És persze az sem kizárt, hogy a mi Helenünk mégiscsak kamuzik, és a való világban egy 48 éves rokkantnyugdíjas férfi:-).

A szabályokon én is módosítok, és csak egyetlen bloggert jelölök a kreatív blogger díjra. Remélem az alapítót nem haragítom magamra, részemről max. respect az ötletért, viszont az „elpiramisjátékosodástól” talán az menti meg leginkább a díjat, ha nem osztogatjuk nyakló nélkül.

Nem az ún. Zalán-istállóból adományozom valakinek a vándordíjat. Egyrészt már szinte mindenki kapott, másrészt minek bántanék meg bárkit is azzal, hogy neaddjisten nem adok neki, holott legalább annyira megérdemelné, mint akit jelölök?

Egy halálosan komoly témáról, bulvár-hatásvadász eszközmentesen író bloggert jelölök. A http://ussk.blog.hu írója az amerikai sorozatgyilkosokról számol be igényes, tömör, általában egy A/4-es oldalt sem meghaladó terjedelmű posztjaiban. A blogját szerintem méltatlanul kevesen ismerik. Ennek talán pontosan a blog egyik fő erénye az oka. Kerüli a hatásvadász elemeket, holott még ha magunknak sem valljuk be, de a sorozatgyilkosok abberált kegyetlen tettein titokban mindannyian szörnyülködünk, nem hiába hálás bulvártéma.

Az ussk.blog,hu íróját nem ismerem, blogjának pusztán olvasója vagyok, ezért sajnos nem szavatolhatok azért, hogy a Kreatív Blogger díj kiírásának megfelelően jár el. Az eredeti továbbjelölés 7 volt, amit Helen 2-re, én 1-re redukáltam. Remélem jelöltem is továbbjelöl legalább 1 bloggert. Habár mint tudjuk, a sorozatgyilkosok gyakran egyben darabolós gyilkosok is, nem kizárt, hogy a velük foglalkozó csak fél bloggert jelöl:-).

És íme a kiírás szerinti 7 info magamról:

Kisblogger;

Jámbor lúzer, de azért olykor ravasz győző:-);

Szereti a kontrasztokat;

A meghökkentő, nem mindennapi témákat;

Néha szabadszájú, morbid, abberált beteg állat:-);

Ritkán bosszantja, mi több, inkább örömét leli abban, ha valami nem az, mint aminek első pillantásra tűnik;

Assisi magáról, hogy tud írni :-)

Erzsébetről keveset tudok. Annyit viszont igen, hogy a posztban leírtaktól elegánsabban, cizelláltabban, vagy a legegyszerűbben mondva, jobban is tud fogalmazni. Meg is írtam neki, hogy vagy ő,  vagy én picit pofozhatna még az anyagon. De azt is megírtam, hogy nekem ennek ellenére és az esetlen gyámolatlanságával együtt tetszik a rövid kis írása. És a kishitűség a végén is megható.

Ráadásul a sok-sok ejtőernyős motívumos poszt tervezetből többet visszautasítottam. Ezt most mégis vágatlanul beengedem. Hogy miért? Passz.

Életem utolsó napján ,ha tudnám ,valóban az  , akkor először  elmennék a  reptérre  ,ugranák egy jó kézi nyitásút olyan ezerről,

majd fölkeresném  akit régóta keresek ,nem is keresek nem jó szó ez ,mert bennem él ,minek keresnem és  megkérném engedje meg ,hogy mellette legyek ,semmi de semmi nem kellene ,csak ez az egyetlen egy ,és nézhetném ,és emlékét magammal vihetném .

Mert nem tudnák semmi mást magamnak kívánni ,mint amit egyébként is.

Ugye butaság ,ugye tőlem nem is várható más csak ilyen kis vacak érzelmi túltengés ,de köszönet neked ,mert én ezzel gazdagabb lettem .De szerintem ,érzem ,tudom ,mehet ez is a többihez. Mindegy . Szia.

Mi is köszönjük. Érdekel mások véleménye. Szerintetek mi fogott meg ebben a pár sorban? Simán le is hülyézhettek, lehet, hogy bennem van a hiba:-).

Íme

Tuskó Hopkins-gambling az élet-aki iszik, vezessen

olvasónk rövid, karcosan kesernyés, mégis életszagúan ütős sztorija és final 24 elképzelése:

Pár éve éjjel ment előttem a srác az A3-on Köln előtt és pofáztunk a cb-n. aztán megálltam egy pihenőben korongot cserélni

és mikor indulnék, pont szólnak, hogy letekert az útról, át a dróton. Elaludt.

Elgondolkodtató.

Asszem, szónék egy-két csajnak és megvigasztaltatnám magam, aztán lemennék a Hullamosóhoz címzett közszolgálati egységbe Freddy bátyám mellé snapszerozni egyet, majd beülnék szívem igaz szerelmébe Betty-be, a Scaniámba és csak hajtanék Chris Reát hallgatva a végtelen úton…

Erre inni kell. Faszom.

Kössz szépen, nagyon odabaszós, azért a real life-ra ezt kívánom, ha már:

:-)

Zakuroo nicknevű olvasónk igazán jól felépítette utolsó napjának a forgatókönyvét. Bízom benne, hogy erre ténylegesen valamikor a századunk végén kerül sor, viszont egy pécsi kirándulás megszervezésével szívesen megbíznám. 

A  halálom előtti nap reggelén felkelés után elkísérném anyukámat a munkahelyére,közben hosszasan beszélgetnék vele. Később, miután hazamentem, játszanék a kutyáimmal és a macskámmal, a macskámnak elmesélném, hogy hamarosan már nem leszek, ő biztos nem fogná fel és azért jólesik valakinek elmondani.

Ezután meglátogatnám a nagyszüleimet egy gyors ebéd erejéig, majd felszállnék a vonatra az itthoni barátaimmal és leutaznék Pécsre.

 Az utazás közben, mivel altatót kevernék a kávéjukba, a barátaim aludnának egyet (persze lehet, hogy csak egyszerűen átülnék a dohányzóba, oda úgysem jönnének utánam), én pedig még egyszer utoljára meghallgatnám a kedvenc zenéimet, de persze csak a vidámakat és végignézném az összes fényképet, ami a gépemen van, az összes hülye vagy éppen értelmes oldalt a neten, amit olvasgatni szoktam. Ezek után felhívnám azokat, akikkel már rég beszéltem, plusz azokat is, akikkel nem olyan rég trécseltem, de már soha többé nem fogok tudni találkozni velük. Ezek után leírnám röviden azokat a dolgokat, amik fontosak voltak az életem során, csak, hogy maradjon nyomom. Semmiféle búcsúlevél meg ilyen baromságok nem szerepelnének benne. Csak minden, ami jelentett valamit, a legkisebb dolgoktól kezdve. A csajok lassan ébredezni kezdenének, megérkeznénk Pécsre és szerveznék gyorsan egy kocsmatúrát.

Elhívnám a barátaimat, a barátomat, meg az ő barátait, hogy milyen indokkal az nem lényeg, ugyanis az ivásra mindig van alkalom. Ha nyár lenne, akkor eleinte a szabadba lennénk, csak utána kezdenénk el a túrát. És bízom benne, hogy nyár lenne. A fő, hogy jól ellenénk, dumálnánk, röhögnénk és mulatnánk, a szokásos dínom-dánom lenne. A legtöbb embernek adnék valami kis emléket, lehet, hogy csak egy szál cigarettát tudnék előkotorni a táskámból, vagy rajzolni valamit egy darab papírzsebkendőre, de annak is örülnének. Jóval később mindenki menne a maga útjára, én pedig hazakísérném a barátomat, útközben mindenféle viccességet csinálnánk, meg sokat beszélgetnénk, hazatérve pajtáskodnánk egy csuda jót, aztán megvárnám, még elalszik, nézném egy picit, ha szép látvány lenne ) és elindulnék sétálni egy kis muzsika kíséretében a Sétatér vagy a Mecsek felé. Ez nagyban függne attól, hogy mennyi időm maradt. Ha kevés, akkor persze a tér maradna, ott leülnék a szökőkúthoz és várnám, aminek jönnie kell, kivéve, ha már útközben meghalnék. Boldogan távoznék, az tuti.

Hóember nickű olvasónk az alábbi, mindenféleképp megfontolandó sorokat küldte:

Helló!
A blogod jó, csak nem értem. Sokat gondolkoztam mi lenne ha meg kéne halnom holnap és teljesen igaz a szöveg, hogy az a szörnyű, hogy nekem kell meghalni. De itt a tragédia nem az, hogy véget ér a saját mozid, hanem hogy a családtagjaidnak is hirtelen. Mégis, mit lehetne mondani egy anyának? Szia anya! Holnap meghalok, tudom, de azért mosolyogjuk át ezt a napot? Nem. Nem mosolyogna. Hazudjak? Mondjam, hogy meggyűlöltem az országot, kimentem külföldre és többet nem látsz? Egy fokkal jobb, mert legalább tudná, hogy élek egy ideig, csak hát ugye holtan elég nehéz telefonálni.
Amit írogattak itt előttem, hogy megélné a napot, csak még jobban, blabla...ez önzés! Talán egoistának hatok azzal, hogy pótolhatatlannak hiszem magam, de itt embereket hagyunk hátra! Ki az aki ebbe nem gondol bele és végigvicceskedi az utolsó napját? Azzal, ha ilyen gyorsan eltűnnék, jó pár ember életét vágnám tönkre egy időre. Ha nem örökre.
Szóval mit lehet mondani apának, anyának, testvérnek, barátnőnek, legjobb barátnak?
Én nem tudom. De ha holnap meghalnék, a napot úgy indítanám, hogy egy kávécigivel kiülök az erkélyre kitalálni, hogy fájjon a legkevésbé mindenkinek.

Kedves Hóember!

Köszönöm leveled. Valahol nagyon igazad van, viszont a többi olvasónak is. Hiszen mások a humorosabb részét vették fel a fonalnak, bármennyire is komor a téma. És (legalábbis szerintem) ők is nagyon jól tették. Míg mások eleve abból indultak ki, hogy az általuk felvázolt megoldás a legfájdalommentesebb a szeretteik számára. Ők ismerik a legjobban azokat, akik közel állnak hozzájuk, tehát nyilván ésszerűen végiggondolták a dolgot.

Különbözőek vagyunk (na jó, kivéve a zuhanást:-)) hát nem ezért szép az élet?

BUÉK minden kedves olvasónak.

Styxx

Vagyok, aki vagyok talányos nick nevű bloggertársunk ( http://kovetkezo40.blog.hu/ ) a következőképp képzeli földi pályafutásának ideális lezárását:

Szóval úgy kezdődött, hogy én valami ejtőernyősön gondolkodtam. De erről már alaposan lekéstem.

Aztán miközben hétfőn este vonatoztam haza, megint elgondolkodtam. Ha most ideülne mellém valaki, hogy figyelj, a holnapi az utolsó napod, vajon tényleg ejtőernyőzni rohannék? A francokat.

Úgy csinálnék szinte mindent, ahogy bármelyik nap. Csak még úgyabbúl. Kiélvezve minden boldogságmorzsát és úgy, hogy érezzék azok, akiket szeretek, hogy tényleg, nagyon. Kétségek és fenntartások nélkül.

Puszival, öleléssel ébresztenék mindenkit. Sok puszival, hosszú öleléssel. Kedvenc reggelit készítenék. De az ágyazást szóvá tenném. Az már útravaló lenne… Délelőtt valami mondvacsinált ürüggyel meglátogatnám a szüleimet, testvéremet. Csak pár percre, hogy lássanak még egyszer jókedvűen, hogy a fülükbe súghassam, hogy szeretem őket. Felhívnék néhány barátot. Főzni így már nem lenne időm, irány egy étterem.

Beszélgetés, mókázás a gyerekekkel. Gyertyafényes, forró teás uzsonna, a kedvenc muffinnal. Borozós, ölelős vacsorafőzés Apucival. Jóéjt odabújások a gyerekekkel. Szeretkezés a férjemmel, hogy érezze, azt a szerelmet, ami még mindig ott él bennem valahol eltemetve…. aztán elalvás egymás karjaiban…

aztán….

Egy igéynes nő hivalkodásmentes, igényes utolsó napja. Köszönjük.

Sziasztok!

Ugyan van néhány danubius  klassz történet, amit beküldtetek és majd ki is rakom őket (azért nem lazsálni, tessék csak szorgalmasan küldeni a sztorikat:-)) most mégis egy saját történettel rukkolok elő:

Az épület, ahol irodát bérlek egy tipikus pesti belvárosi bérház, csak tisztább és rendezettebb az átlagnál. Vegyesen vannak benne lakások és irodák. Mint mondtam, a ház gondozott, jól karbantartott. Egy ötvenes pasi volt a gondnok. Afféle jóravaló, régi vágású szaki. Ugyanabba a közeli lottózóba jártunk, és ha összefutottunk, akkor azon viccelődtünk, hogy mit is kezdünk majd a lottó ötössel.

Visszagondolva, picit furcsa volt a pasas. Mintha olyan búskomor képet vágott volna, amikor utoljára láttam. És mintha a haja is megritkult volna. A lényeg a lényeg, hogy amikor utoljára találkoztunk, a hátsó udvar kapuján cserélte ki a zárbetétet. Aminek örültem, mert már alig lehetett ki-be zárni. És ennyi, siettem, odaköszöntem neki, félig-meddig öntudatlanul magamban nyugtáztam, hogy megint valami hasznosat csinál, mint mindig, és már rohantam is a dolgomra. Majd egy-két hétig nem láttam a gondnok urat. Rá is kérdeztem az irodát bérbeadó tulajdonos nénitől.

- Hát nem tudja? Két hete benn van a kórházban, napjai vannak hátra.

Hát nem tudtam. Ahogy azt se, hogy évek óta rákos. Soha sem panaszkodott. Ugyan nem élete utolsó napján, „csak” utolsó aktív napján, viszont még kicserélt egy rozzant zárbetétet. Mert a kórházból nem jött ki. Csodák pedig vannak, csak ebben az esetben elmaradt. 

És azóta is ég a pofám, amikor valamit hanyagolok. Mert ez az egyszerű ember akkor is szorgalmasan tett-vett, amikor nagyon jól tudta, hogy az életben többé nem fogja élvezni munkája gyümölcsét.

RIP Gondnok Úr

Hát, ennyi lenne a sztori, amit küldtem. Nem utolsó napos, ha gondolod kirakod, de ha nem az se baj…, ja, hülye vagyok, majd’ el felejtem, hogy én vagyok a blogger:-).   

Görgő bloggertársunk egy elgondolkoztató egymondatost küldött. Nomen est omen, a blogja címéből se nagyon következhetne más (http://tokeletesmondat.blog.hu) Én vevő vagyok rá.

Az utolsó napomon rácsodálkoznék mindenre, mintha először látnám.

És az indokolás:

"Én nem dugnám végig a világot, és nem hajtanék kocsikat:-). Nem túl akciódús, de egy halálos beteg ismerősöm mesélte, hogy ilyen minden napja, én meg elhiszem neki."

Pusztán annyit fűznék hozzá, hogy virágozzék száz virág. Szerrintem mindkét megközelítésnek megvan a maga létjogosultsága. Viszont egy halálos betegnek a véleményét ebben a kérdésben nem pusztán a kellő tisztelet megadása miatt is érdemes megfontolni. 

Ha velem is ez történik, bízom benne, hogy nekem is lesz annyi tartásom, mint neki. Könnyű távozást kívánok neki és köszönjük, hogy Görgőn közvetítésével értesültünk a hozzáállásáról.

Találós kérdés:

A poszt beküldője arra kért, hogy a lenti jeligén tegyem közzé írását. Nem jöttem rá miért. Kérdésemre elmondta és utólag már pofonegyszerűnek tűnt a válasz. Ti vajon kitaláljátok? Várom  a tippeket. Hisz tudjátok, a bloggertől csak a kommentelő az okosabb-).

Szia!
Küldeném a saját utolsó napom forgatókönyvét. Ha érdemesnek tartod és kirakod a blogra kérlek, "21074" néven tedd. Köszönöm.

Szóval. A reggeli kávé, cigi és sör után még utoljára elvinném a kutyáim megfuttatni és úszni egyet.

Ezután a kedvesemre bíznám őket, ő gondjukat viselné nélkülem is. Ha már ott vagyok szeretkeznénk egy hatalmasat és elárasztanám csókjaimmal a teste minden porcikáját.

Senkitől nem búcsúznék el, nehogy gyanút fogjanak. Egy jó ebéd után kibérelnék egy Subaru Impreza WRX-et és kegyetlenül meghajtanám városi forgalomban, áthágva az összes létező szabályt, persze mások testi épségének kockáztatása nélkül.

Ha ezzel is végeztem azonnal keresnék egy krimót és whiskyt innék búzasörrel töménytelen mennyiségben. Estére keresnék egy bulit, ahol Palotai zenél,

elszívnék egy utolsó cigit, folytatnám az italozást és szó szerint halálra táncolnám magam. Így érne a vég.

Kössz. Miután rákérdeztem a jeligédre, mondtad, hogy akár a nickeddel is kirakhatom, mivel utólag úgy látod, hogy nincs benne semmi kompromittáló. Ezzel teljesen egyetértek. Akár névvel-címmel is 100% vállalható az utolsó 24 órád, hissz senkit sem bántanál. Ha mindenki olyan jámbor lenne mint te, már rég kihalt volna az öngyilkos merénylő szakma:-). A jelige mellet a találós kérdés érdekében döntöttem.

Kékkői Hegyvirág nickű olvasónk mindezt így képzeli:

Szia. Nagyon megfogott a blogod témája.
Íme az én utolsó napom.

Korán reggel kelnék. Utálok korán kelni, de most megcsodálnám a napfelkeltét utoljára.

Azt hiszem ez lenne életem legboldogabb napja, hiszen tudatában lennék annak, hogy innentől már semmi nyomasztó nem történhet. Fellélegeznék. Magamban megbocsájtanék minden sérelemért, mindenkinek kivétel nélkül.
  Majd beülnék egy ismeretlen presszóba, amit találomra választok. Mosolyogva figyelném az embereket, miközben elfogyasztanám a kávémat és mellé a cigit.

Senkitől nem búcsúznék el. Teljesen felesleges lenne, úgyse értenék az egészet.

Ezután elmennék a megbeszélt ejtőernyős ugrásra, amit már hetekkel előtte lefixáltam. A repülőgép ajtajában állva arra gondolnék, hogy itt az idő és határtalan boldogságban úsznék. Kiugrom. Repülök. Üvöltenék torkom szakadtából, majd mikor ahhoz a magassághoz érek, mikor az ernyőt ki kell nyitni én nem nyitom. És csak lebegek...

Sziasztok,

Noked-lee olvasónk egy igazán ütős, őszinte, rebellis tini utolsó nap forgatókönyvet küldött. Egy amatőr intézetes srácokból összeállt punkzenekar jutott eszembe sztorijáról. A  nyolcvanas évek közepén muzsikáló fiúk egyetlen számának szövege nemes egyszerűséggel ennyi:

"Škola je sranje." szabad fordításban: "A suli szarás."

Íme Noked-lee Nagybetűse csupa kisbetűvel:

hali,

egy ideje már nézegetem a blogod, aztán gondoltam én is elküldöm, mit is tennék, az utolsó 24 órában. nem baj, ha nem rakod ki, csak kérlek jelezz vissza, hogy megkaptad-e, mert még

nem küldtem üzenetet blog.hu-n. no jöjjön a nap:

a reggeli kelés után elvinném sétálni még egyszer a kutyámat, utána meg teleshopokat meg szappanoperákat néznék a délelőtt folyamán. ebédre kibuliznám, hogy hortobágyi húsos palacsinta legyen, amiből degeszre zabálnám magam. kora délután aztán összecsomagolnék, és indulnék pécsre, de előtte adnék egy nagy puszit minden családtagnak, anyukámnak kettőt. pécsen aztán tuti első dolgom lenne, hogy megkeressem. n. m. tanárnőt, és orbitálisan pofon szájbavágjam egy péklapát nyelével.

ha lenne idő, akkor fociznék is egyet. aztán este a kocsmázás előtt kölcsönkérnék szaszától 5000 forintot, ígérve, hogy holnap megadom (höhöhö). ebből a pénzből aztán mindenkit meghívnék egy sörre a hangulat preszóban, és persze azért én is fogyasztanék rendesen. az utolsó kommersz vodka után aztán irány szenesbe bulizni. ugrálnék egyet liquido narcoticra, no meg a jerk it out -ra, aztán aztán lekezelnék a haverokkal,

adnék egy csókot barátnőmnek, és mondanám, hogy kimegyek hugyozni egyet.

ehelyett azonban inkább kimennék a botanikus kertbe, elnyúlnék egy padon, sóhajtanék egy nagyot, aztán várnám, mi jön az alagút végén.

hát ennyi lett volna, remélem nem untattalak. minden jót, és sok sikert a továbbiakban.
noked-lee

Már hogy untattál volna? Szuper a sztorid és irigyellek. Lennék még egyszer olyan idős mint te:-). Kössz, neked is minden jót. Az a legfaszább az uccsó napodban, hogy tele van élettel.

Kedves Singliman75  olvasónk, aki immár túl a sóson és az édesem, a beszédes nevű blog ( http://elvaltam.blog.hu/ ) írója, ismételten belevetette magát a hedonista életigenlésbe. Ennek megfelelő forgatókönyvet kreált utolsó napjára. Bakker Szingli, ha érzed, hogy üt az utolsó órád, pls. hívj meg a kalandtúrádra, csak a lepottyant csontokon szívesen elcsemegéznék:-)

Na focit nem néznék az utolsó nap az tuti. Most mindennap nézem:)

 Először is bevernék két Unicumot, hogy jól kezdődjön a nap. Aztán kibérelnék 2 luxuskurvát, indításként egy leszbi show-t kérnék, amibe a végén beszállok természetesen. Mindezt a Hilton egyik pöpec lakosztályában. Amikor már jártányi erőm sem lenne, akkor elküldeném őket a francba. A titokban készült videót azonnal tölteném fel a netre, maradjon valami értékes is utánam :)

Aztán egy kávét rendelnék, szobaszervízzel, a legjobb fajtából. Vagy inkább levánszorgás a bárba és ott meginni. Ezen még gondolkozom. 

 
A kávé után irány a reptér. Helikopterbérlés, mindig is ki akartam próbálni. Felszállás akárhol, leszállás Tihanyban. Itt jönne még egy-két Unicum, szinten kell tartani.

 
A Balcsinál fürdés, napozás, kaja. Aztán hajóra és írány a víz. Mondjuk ide is intéznék egy ribancot. A Balaton közepén naplemente, aztán a kajütben szétaláznám a csajt. Ha még belefér az időbe akkor kaszinózás, nevetve szórnám a maradék lóvét az asztalra... végül hullarészegre innám magam, aztán jöjjön aminek jönnie kell :)

 
Ha nem rakod ki sem érdekel :)

Viccelsz? ezt a nemzeti kincset nem kirakni,:-)

Íme hzizi nickű olvasónk (kiváló, saját fényképeivel ékesített blogja itt található: http://halesmas.blog.hu) frappánsan hedonista élvezet ötvözése:

 Hát, a kérdés jó, de 24 órába sokminden belefér, szex az biztos lenne, de egy hatalmas csuka fárasztását sem hagynám ki.

Incifinci bloggertársamtól kaptam ezt a sztorit. Egyértelműen méltó arra, hogy poszt legyen belőle. A korábbiaktól eltérően most egy igaz történetet következik. Aki Incifinciről többet szeretne megtudni, íme a blogja: http://incifinci14.blog.hu/

Valóban érdekes témájú blognak ígérkezik, kíváncsian várom, hogy más-más emberek, milyen vágyakkal, ötletekkel és kívánságokkal vág neki, utolsó 24órájának.
Nekem is lenne egy érdekes történetem, de hogy komment marad, vagy poszt lesz, vagy esetleg csak pár nulla és egyes ahogy te írtad a vinyón, az már a te döntésed.

Volt egy srác, akit viselkedése miatt mindenki trógernek hitt, mert az iskolát abbahagyta és csak a szobájában a pléjsztésön előtt, munka nélkül tengette mindennapjait. Viszont mindezek ellenére gondolkodásmódja és a világról alkotott elképzelése alapján korosztályától érettebb, értelmes, kreatív srác volt. Figyelmes, jó barát, aki mindenkit meghallgatott, de mint utólag kiderült, mi nem tudtunk róla semmit. Önpusztításba kezdett és a szemünk előtt vált drogossá. A barátok hiába kérdezték mi történt, mi a baj, miben tudunk segíteni, Ő nem válaszolt, csak folytatta kábultan mindennapjait. Egyszer csak jött a hír, vonat alá vetette magát, tisztult, kábulattól mentes fejjel. Senki nem értette mi történt vele, de találtunk egy üzenetet. Egy üzenetet, ami egy rejtvény volt. A rejtvényt megfejtve és a sorokat összeolvasva, megkaptuk a választ. A megfejtés egy be nem teljesült szerelem miértjeire irányuló kérdéssorozat és a lány neve. 

Ekkor jöttünk rá, nem is ismertük. Valaki búcsúlevelet ír, más végrendeletet és volt egy fiú, iskoláját be nem fejező, drogos, aki rejtvény-gyártással foglalatoskodott az utolsó 24 órájában.

Íme az első nem saját sztori, egy önmagát bátran felvállaló lúzertőr. Ha így nézzük, relatív, hogy akkor ki is a gyáva vesztes és ki a bátor nyerő? Köszönet Loós R. Gábor blogger társunknak, ha valaki többet szeretne róla megtudni, itt megteheti: http://egyformanapok.blog.hu (Sajnos időközben törölte a blogját. Talán a pszichológusa ajánlására? Loós R. Gábor, ennyire nem lehetsz lúzer!:-))

Ha tudnám, hogy huszonnégy órám van hátra, nem bonyolítanám túl azt a napot. Először is igyekeznék olyan dolgokra gondolni, ami miatt igenis érdemes volt élnem. Ezt végiglistázni rövidebb ideig tartana ugyan, mint a másik része, de azzal nem foglalkoznék. Azután elvinném Laurácskát egy nagyot sétálni, és megpróbálnám neki elmagyarázni, hogy Apa el fog utazni. Az igazat is mondhatnám, de azt még nem értené meg. Sokszor megölelném, és belesúgnám a fülébe, hogy mennyire szeretem. És közben nagyon igyekeznék, hogy ne bőgjem el magam. Később néhány órát Mártival töltenék kettesben. Elmondanám neki is, hogy nagyon szeretem, és hogy mennyire sajnálom azokat a pillanatokat, amikor megbántottam. Még akkor is, ha igazam volt. Elköszönnék tőle, és elmondanám, hogy Laurácska miatt is kell találnia magának valakit. Lehetőleg egy nyertes típust. Végül megkérném őket, hogy aludjanak a testvérééknél. Én pedig beülnék a szobába rengeteg piával, zenét hallgatnék, és addig innék, amíg el nem ájulok. Mert rohadtul félnék a haláltól. Jobb ha úgy jön, hogy nem is tudok róla.

 Utoljára végignézném az 1970-es mexikói vébét.