Kékkői Hegyvirág nickű olvasónk mindezt így képzeli:
Szia. Nagyon megfogott a blogod témája.
Íme az én utolsó napom.
Korán reggel kelnék. Utálok korán kelni, de most megcsodálnám a napfelkeltét utoljára.
Azt hiszem ez lenne életem legboldogabb napja, hiszen tudatában lennék annak, hogy innentől már semmi nyomasztó nem történhet. Fellélegeznék. Magamban megbocsájtanék minden sérelemért, mindenkinek kivétel nélkül.
Majd beülnék egy ismeretlen presszóba, amit találomra választok. Mosolyogva figyelném az embereket, miközben elfogyasztanám a kávémat és mellé a cigit.
Senkitől nem búcsúznék el. Teljesen felesleges lenne, úgyse értenék az egészet.
Ezután elmennék a megbeszélt ejtőernyős ugrásra, amit már hetekkel előtte lefixáltam. A repülőgép ajtajában állva arra gondolnék, hogy itt az idő és határtalan boldogságban úsznék. Kiugrom. Repülök. Üvöltenék torkom szakadtából, majd mikor ahhoz a magassághoz érek, mikor az ernyőt ki kell nyitni én nem nyitom. És csak lebegek...