Sziasztok!

Ugyan van néhány danubius  klassz történet, amit beküldtetek és majd ki is rakom őket (azért nem lazsálni, tessék csak szorgalmasan küldeni a sztorikat:-)) most mégis egy saját történettel rukkolok elő:

Az épület, ahol irodát bérlek egy tipikus pesti belvárosi bérház, csak tisztább és rendezettebb az átlagnál. Vegyesen vannak benne lakások és irodák. Mint mondtam, a ház gondozott, jól karbantartott. Egy ötvenes pasi volt a gondnok. Afféle jóravaló, régi vágású szaki. Ugyanabba a közeli lottózóba jártunk, és ha összefutottunk, akkor azon viccelődtünk, hogy mit is kezdünk majd a lottó ötössel.

Visszagondolva, picit furcsa volt a pasas. Mintha olyan búskomor képet vágott volna, amikor utoljára láttam. És mintha a haja is megritkult volna. A lényeg a lényeg, hogy amikor utoljára találkoztunk, a hátsó udvar kapuján cserélte ki a zárbetétet. Aminek örültem, mert már alig lehetett ki-be zárni. És ennyi, siettem, odaköszöntem neki, félig-meddig öntudatlanul magamban nyugtáztam, hogy megint valami hasznosat csinál, mint mindig, és már rohantam is a dolgomra. Majd egy-két hétig nem láttam a gondnok urat. Rá is kérdeztem az irodát bérbeadó tulajdonos nénitől.

- Hát nem tudja? Két hete benn van a kórházban, napjai vannak hátra.

Hát nem tudtam. Ahogy azt se, hogy évek óta rákos. Soha sem panaszkodott. Ugyan nem élete utolsó napján, „csak” utolsó aktív napján, viszont még kicserélt egy rozzant zárbetétet. Mert a kórházból nem jött ki. Csodák pedig vannak, csak ebben az esetben elmaradt. 

És azóta is ég a pofám, amikor valamit hanyagolok. Mert ez az egyszerű ember akkor is szorgalmasan tett-vett, amikor nagyon jól tudta, hogy az életben többé nem fogja élvezni munkája gyümölcsét.

RIP Gondnok Úr

Hát, ennyi lenne a sztori, amit küldtem. Nem utolsó napos, ha gondolod kirakod, de ha nem az se baj…, ja, hülye vagyok, majd’ el felejtem, hogy én vagyok a blogger:-).