Zakuroo nicknevű olvasónk igazán jól felépítette utolsó napjának a forgatókönyvét. Bízom benne, hogy erre ténylegesen valamikor a századunk végén kerül sor, viszont egy pécsi kirándulás megszervezésével szívesen megbíznám.
A halálom előtti nap reggelén felkelés után elkísérném anyukámat a munkahelyére,közben hosszasan beszélgetnék vele. Később, miután hazamentem, játszanék a kutyáimmal és a macskámmal, a macskámnak elmesélném, hogy hamarosan már nem leszek, ő biztos nem fogná fel és azért jólesik valakinek elmondani.
Ezután meglátogatnám a nagyszüleimet egy gyors ebéd erejéig, majd felszállnék a vonatra az itthoni barátaimmal és leutaznék Pécsre.
Az utazás közben, mivel altatót kevernék a kávéjukba, a barátaim aludnának egyet (persze lehet, hogy csak egyszerűen átülnék a dohányzóba, oda úgysem jönnének utánam), én pedig még egyszer utoljára meghallgatnám a kedvenc zenéimet, de persze csak a vidámakat és végignézném az összes fényképet, ami a gépemen van, az összes hülye vagy éppen értelmes oldalt a neten, amit olvasgatni szoktam. Ezek után felhívnám azokat, akikkel már rég beszéltem, plusz azokat is, akikkel nem olyan rég trécseltem, de már soha többé nem fogok tudni találkozni velük. Ezek után leírnám röviden azokat a dolgokat, amik fontosak voltak az életem során, csak, hogy maradjon nyomom. Semmiféle búcsúlevél meg ilyen baromságok nem szerepelnének benne. Csak minden, ami jelentett valamit, a legkisebb dolgoktól kezdve. A csajok lassan ébredezni kezdenének, megérkeznénk Pécsre és szerveznék gyorsan egy kocsmatúrát.
Elhívnám a barátaimat, a barátomat, meg az ő barátait, hogy milyen indokkal az nem lényeg, ugyanis az ivásra mindig van alkalom. Ha nyár lenne, akkor eleinte a szabadba lennénk, csak utána kezdenénk el a túrát. És bízom benne, hogy nyár lenne. A fő, hogy jól ellenénk, dumálnánk, röhögnénk és mulatnánk, a szokásos dínom-dánom lenne. A legtöbb embernek adnék valami kis emléket, lehet, hogy csak egy szál cigarettát tudnék előkotorni a táskámból, vagy rajzolni valamit egy darab papírzsebkendőre, de annak is örülnének. Jóval később mindenki menne a maga útjára, én pedig hazakísérném a barátomat, útközben mindenféle viccességet csinálnánk, meg sokat beszélgetnénk, hazatérve pajtáskodnánk egy csuda jót, aztán megvárnám, még elalszik, nézném egy picit, ha szép látvány lenne ) és elindulnék sétálni egy kis muzsika kíséretében a Sétatér vagy a Mecsek felé. Ez nagyban függne attól, hogy mennyi időm maradt. Ha kevés, akkor persze a tér maradna, ott leülnék a szökőkúthoz és várnám, aminek jönnie kell, kivéve, ha már útközben meghalnék. Boldogan távoznék, az tuti.
