Hirmondó Helen (aki Helent a blogja alapján felületesen ítélné meg/el, akkor alaposan mellé fogna) bloggertársunkkal, és merem állítani virtuális barátunkkal történt valami szomorú. Megkért, hogy rakjam ki ezt a posztot. Ugyan nálam szellősebbek a frissítések, de magától értetődik, hogy soron kívül kirakom:
Valami fáj
Tegnap este kaptam a szörnyű hírt, hogy a barátnőm férje meghalt. Lement kocogni, és kocogás közben megállt a szíve. Pár hónapja együtt ünnepeltük a harmincadik születésnapját...
Rendszeresen sportolt. Munkahelyére is bicajjal járt. És többé nincs köztünk. Tavaly nyáron volt az esküvőjük. Építkezés közepén jártak...
Éjjel nem aludtam. Most is csak bőgök és bambán nézek ki a fejemből. Szörnyű. Elképzeltem, mi lenne, ha az én férjemmel történik ugyanez. Elmegyógyban végezném...
Még azt sem tudjuk, mikor lesz a temetés. Közterületen hunyt el, jegyzőkönyv készül. Boncolják. A család pontosan szeretné tudni, mi is történt...
Barátnőm írta, hogy hamvasztatja, hogy magával vihesse. Bár azt még nem tudja, hol és mit fog ő ezek után kezdeni magával...
Ennyi az élet. Egyik pillanatról a másikra tovaszáll. Szinte nincs olyan nap, hogy ne mondanám a Kedvesnek:”Szeretlek!”...mert lehet holnap már nem lesz lehetőségem rá...
Szerintem minden nap úgy kellene élnünk, mintha az a nap az utolsó 24 óránk lenne...
Részvétünk Helen. Persze közhely, és egy harminc éves srácnak NEM SZABADNA így elmenni, de ha már igen, akkor talán így a legkevésbé fájdalmas neki és hozzátartozóinaik. Néhány évvel ezelőtt váratlanul meghalt a magyar túrakerékpározók egy lelkes, aktív vezetőségi tagja. Bicajozás közben. A gyászbeszédében azt mondták, hogy valószinűleg el se tudott volna képzelni magának szebb halált.