a.anami bloggertársunk irodalmi színvonalon írta le, hogyan is történik mindez valójában:
Az volt a furcsa hogy most nem jajgatott, mikor rendbe tettük.
Az utóbbi hosszú hetek alatt ha egy ujjal is hozzáértünk, szinte azonnal és mindig kiabált, elküldött bennünket a jó édes anyánkba, elátkozott, különböző válogatott szitkot köpködött ki lepedékes száján. Sőt, karmolt, csípett, amennyire tőle tellett.
Érdekes...
Amilyen kicsik, "szárazak" az öregek, annyira nyomatékosan vannak jelen...
Kiabálnak, szaguk van, ha csönben fekszenek is tudod, hogy ott vannak, és figyelned kell rájuk.
Néma követelődzők...
Szóval, furcsa volt a csend.
Illetve...A csendet kicsit megtörte az az időnkénti jellegzetes, halk hang, ahogyan az összeesett tüdőkből ki- kiszökött a levegő...
Végérvényesen...
Hosszú- hosszú hetek óta agonizált.
Ha kedve úgy tartotta nyelt, ha nem, nem.
Nem erőltettem sosem. Úgy éreztem, olyankor levegőt vennie is komoly munka számára, nem hogy nyelni...
Volt hogy nekiindult, felült. Olykor szinte misztikus volt, mert előfordult, hogy azt hittük nincs hátra fél napja sem.
Mégis maradt...
A felfekvések rajta egyre bűzösebbek lettek. Igazi meleg helyen rohadó hús...
Kezelések után pár percig elviselhetőbb volt a szag. De a test dolgozott...
Az öreg minden nap bejárt hozzá, és fél napokat az ágya mellett ülve töltött.
Fogta a kezét, simogatta, próbálta itatni. Ha etettük, közben meg- megtörölgette az összemaszatolt szájat.
Nem tudom, mit érezhet most, csak sejtem, de abban biztos vagyok, hogy hamarosan találkoznak...
A több évtizedet együtt élő emberek nem nagyon bírják egymás nélkül.
Nem, nem fordul önmaga ellen. Illetve nem saját kezűleg.
Saját "lelküleg" fog magával végezni-én azt hiszem.
A nyakamat merném rá tenni, hogy Gizi mama azért volt hajlandó eddig kínlódni és kilátástalan harcot folytatni, mert egyrészt nem akart az öregnek fájdalmat okozni, másrészt meg maga a papa nem engedte, hogy elmenjen.
Ezek az öregasszonyok roppant szívósak...
Hihetetlen, valóban emberfeletti ahogyan egyensúlyoznak a sír szélén.
Többször hittük, hogy ma...
Aztán ma valóban ma volt.
Gizi mama meghalt.
Még meleg volt a teste, mikor észrevettük.
Biztosan alvás közben halt meg, mert békés volt az arca.
Mit éreztem?
Megkönnyebülést.
Miatta.
Megérdemelte már a halált annyi szenvedés után.
Járt már neki.
1929- ben született.
Van, amikor a halál megváltás.
Apró asszony volt, fehér hajú, öreg, mikor kb. két hónapja megismertem. Tipikus anyóka.
Nagyon szerette a gyümölcsös joghurtot, és a gyümölcsleveket.:)
Imádta a férjét.
-Papa!-hívta gyakran panaszos hangon.
Hiszem hogy jó asszony volt.
Azt viszont tudom, hogy erős.
Viszlát Gizi mama úgy...50 év múlva.
Akkor majdnem egykorúak leszünk.
Mesélsz majd az életedről ugye?
Megrendítő. Köszönjük a.anami. Ezért a remek írásérsz megérdemelsz még öt évet itt köztünk. Elég lesz ha csak úgy ötvenöt év múlva talélkoztok Gizi mamával.