A nitrót betolnám a Subaruba és a Váci utcán gyorsulnék ezerre’. Partiba dobnám Biankát, Dzsesszikát, Lolit és Cyntit. A köcsög ávósfejű jumurdzsák szomszédot, aki mindig feltolt minket az okos bulik miatt a Yardnak, úgy agyvelőkicsorgatásig le Fa-testápolóznám és vinnék egy sporttáska aranyat a legmenőbb sírkőfaragónak, hogy calabriai márványra gravírozzon a Porsche Cayennemmel együtt, de akkorára mint egy ház.
Egész nap nyugodtan ülve várnám a véget. Egy kempingszéken. A munkaügyi központ előtt. Nyakamban egy táblával: Üzemmérnöki diplomával, huszonhárom szakmában töltött évvel, többezer kifizetetlen túlórával, nyolc hasznosított újítással, egy elbitorolt szabadalommal, nyelvvizsga nélkül: ennyit ért egy élet.
Megmetszeném a rózsabokrokat. Felhívnám Lórit és elmondanám neki, hogy ha mindenáron Mariann mellett dönt, ám legyen. Az ő élete. Biztos a sors is így akarta. Kimennék Gusztihoz, hogy utoljára megnézzem kívülről, milyen lesz mindörökké mellette. Kézzel megírnám a végrendeletem, minden oldalát aláírva, így teljes hatályú, nem pazarolnám fölöslegesen Lóriék pénzét holmiféle ügyvédecskére vagy közjegyzőre. Felvenném a mélylila nagykosztümömet és emelt fővel mennék át a templomba Zoltán Atyához meggyónni és felvenni az utolsó kenetet. Aztán jöjjön, aminek jönnie kell.
A halálban nem az a legszörnyűbb, hogy: „valaki meghal”, hanem, hogy: „nekem meg kell halni.” Mindannyian eljátszadoztunk a gondolattal, hogy mi lenne, ha bekopogna hozzánk a Kaszás, de nem úgy, mint a viccben, hogy: - Nyugi, csak a hörcsögért jöttem! - hát most íme, játszunk együtt, „halálosan komoly dolgokkal”, felnőtt módjára. Ha 16 éves emós kislány vagy, és azt mondod, hogy: - Na végre!- akkor bármennyire is aranyosnak tűnsz, ez nem a te blogod. Ha az Agyarok Nyilaival sörétes puskával rekorddöntős kuk klux klanosdit játszanál, akkor bármennyire se tartunk aranyosnak, szintén nem itt a helyed. Sajnos (?) erre vannak külön szakblogok. Ha humoros vagy, azzal alapjáraton nincs gond. Provokálni ér, sőt! De bántani nem. Ha például végre-valahára következmények nélkül lefaszfejeznéd/lebüdöskurváznád az álszent, sikkasztó közösképviselő/nőt, azzal talán beleférsz. De ha mindehhez kiírnád nevét, címét, beszkennelnéd amint kisunokájával üvöltözik, akkor ne is próbálkozz. Hadd legyek picit giccsbehajlóan csöpögős: Tisztelt bloggerek és kommentelők, tiszteljük egymást is, mert ami nekünk csak egy blog, az lehet, hogy másnak az élet!
És ne feledd, a legjobb sztorikat még az ilyen „halálosan” komoly játékokhoz is az élet írja. Ha valóban átéltél és szerencsésen nem jött össze-, mert túl is éltél egy ilyen napot, tárt karokkal várunk. Vagy megoszthatod más igaz sztoriját, lehetőleg név és cím nélkül, hacsak nem önfeláldozó pilótáról írsz, aki inkább a hegynek vezette a gépét a biztos halált választva, csak nehogy a zsúfolt stadionra zuhanjon. De milyenek az igazán emberien bizarr last minute storyk? Például az aggastyán egykori olasz válogatott labdarúgó, aki halálos ágyán meggyónta, hogy az 1938-as vébé győzelemhez bizony egy bunda is hozzásegített. Vagy a halálosan megsebesült katona, aki kivette a zsákjából a ponyvaregényét és azt őrült tempóban olvasta az utolsó leheletéig. Esetleg az a szaki bácsi, akinek futár vitte a nyomdából az alkatrész katalógus legújabb számát, mert amíg nem lapozhatta át, nem tudott nyugodt szívvel jobblétre szenderülni (szintén megtörtént eset) és természetesen az igazi hétköznapi történetek, meg, hogy ti hogyan képzelitek.
