Vagyok, aki vagyok talányos nick nevű bloggertársunk ( http://kovetkezo40.blog.hu/ ) a következőképp képzeli földi pályafutásának ideális lezárását:

Szóval úgy kezdődött, hogy én valami ejtőernyősön gondolkodtam. De erről már alaposan lekéstem.

Aztán miközben hétfőn este vonatoztam haza, megint elgondolkodtam. Ha most ideülne mellém valaki, hogy figyelj, a holnapi az utolsó napod, vajon tényleg ejtőernyőzni rohannék? A francokat.

Úgy csinálnék szinte mindent, ahogy bármelyik nap. Csak még úgyabbúl. Kiélvezve minden boldogságmorzsát és úgy, hogy érezzék azok, akiket szeretek, hogy tényleg, nagyon. Kétségek és fenntartások nélkül.

Puszival, öleléssel ébresztenék mindenkit. Sok puszival, hosszú öleléssel. Kedvenc reggelit készítenék. De az ágyazást szóvá tenném. Az már útravaló lenne… Délelőtt valami mondvacsinált ürüggyel meglátogatnám a szüleimet, testvéremet. Csak pár percre, hogy lássanak még egyszer jókedvűen, hogy a fülükbe súghassam, hogy szeretem őket. Felhívnék néhány barátot. Főzni így már nem lenne időm, irány egy étterem.

Beszélgetés, mókázás a gyerekekkel. Gyertyafényes, forró teás uzsonna, a kedvenc muffinnal. Borozós, ölelős vacsorafőzés Apucival. Jóéjt odabújások a gyerekekkel. Szeretkezés a férjemmel, hogy érezze, azt a szerelmet, ami még mindig ott él bennem valahol eltemetve…. aztán elalvás egymás karjaiban…

aztán….

Egy igéynes nő hivalkodásmentes, igényes utolsó napja. Köszönjük.