neccharisnyás útonálló nickű olvasónk küldte az alábbi, félelmetesen szép írást:

A lány állt a tükör előtt. Az arcmását faggatta. Már-már hitetlenkedve csodálta a vidáman hullámzó tincseket, a mosolyra hajló szájat, a mélyen ülő, titokzatos szempárt. Ma van az este! Végignézett magán. A nagy gonddal kiválasztott ruha illően takarta, amit kellett, mégis összhatásában sugárzott. Csodálkozó mosoly bujkált az arcán. Mint mindig, mikor gyermek módjára rácsodálkozott lelke fizikai meghosszabbítására. A Természet bölcsessége. A maga módján kárpótolta azért, amit....

De nem! Ma este nem szabad ilyenekre gondolni. Mélyen belenézett szemének tükörmásába. A lelke virágba borult. Ünnepelt. A ruha, az ízlésesen felkent smink, a gondosan kiválasztott ékszerek, és a hajkefével megzabolázott kósza hajtincsek pedig a külsejét díszítették. A porhüvelyét. Lelke óvó és biztonságos burkát..........

Kihunytak a fények. Már csak néhány pillanat, és újra érezni fogja. Elkezdődött. Lágyan, susogó szellőként közelített felé, besiklott a parányi fülkagylókba. Szelíden hatolt egyre mélyebbre az érzés. A reflexek, melyeknek dolga a külvilágból érkező ingerek megszűrése, nem állták útját. Pergő mézként folydogált mélyebbre és mélyebbre az elmében. Suhant végig a szobákon, átszökellve a küszöbökön. Míg végül a legutolsóban, a legparányibb kis cselédszobában meglelte azt, amit keresett. Egy beesett arcú, kuporgó kis alakot, akit biztos karokkal, gondoskodón átölelt.....
A lány szemhéja révetegen lecsukódott. Különös mosoly jelent meg az arcán. Már nem látja. Már nem érzi. Minden reggel, tudata eszmélésével szembesült a jelenlétükkel. Velük kelt, velük feküdt. Nyugodalmat tőlük csak az éjszakák öntudatlan órái, és ezek a pillanatok jelentettek. A sebek, habár már nem véreztek, és beforrtak, még mindig ott voltak. Hegek a lelkén. És sűrű, megkötött kátrány a szívén. Megtanult velük együtt élni, formálták azzá, aki volt. Tanították meg küzdeni, erősnek lenni, elviselni a fájdalmat. Ugyanakkor, a hegek tették mássá. Elválasztották a többiektől. Oly kevesen voltak, akik értették. Akik átérezték. Akik tudták, milyen érzés. Apró, magányos alakok bolyongtak a végtelen embertömegben. Olykor elcsüggedt. Ő miért más? Miért nem lehet olyan, mint a többi? Milyen kegyetlen játéka ez a Sorsnak? És miért pont ő? De most nem gondolt ezekkel. Semmire sem gondolt. Semmit sem látott. A lelke feloldódott az agyát betöltő decibelek kakofóniájában. Örült. Boldog volt. Úgy, ahogyan már azt hitte sosem lesz képes. Azzal a tiszta ártatlansággal, ahogy a többiek tudnak. Akikben nem bujkál az a sötét árny, folyton folyvást azt sugdosva „Másképp is lehetne!”.
 

„Hozzám lép egy fehér ismerős,
szép csendesen lecsókolja számat,
lefogja ezt a vergődő szívet,
és ennyit szól csak: elnémuljatok.
Erre megszűnik minden indulat.
Erre megszűnik minden fájdalom,
csak gondfelejtő békesség marad:
se könny, se vér, se akarat,
nem lesz már semmi sem.”