Enchantée kedves bloggertársunk küldte az alábbi, bölcsen hosszútávú óhaját:
Drága Styxx,
Amennyiben arra érdemesnek tartod, gondoltam, leírom, én hogyan képzelem el a sajátomat... (Ja, és nincsen benne ejtőernyőzés, nyugi!)
Nem csak azért, mert a jósnő megmondta, és amúgy is hosszú az életvonalam, de én magamtól sem tudom elképzelni, hogy fiatalon kerüljek a másvilágra. És mivel tavasszal megtalálom életem párját, még idős koromig lesz elég időm tevékenykedni, hogy ez a verzió igenis élethű lehessen… :-)
Életem utolsó napját 80-85 éves koromra tenném, még épp ésszel, de már hervadó testi adottságokkal, egy fél életet életem párjával közösen leélve.
Reggel korán ébredve (öregkori ártalom, hogy az ember nehezen tud aludni) megnéznénk a teraszunkról a napfelkeltét, reggeliznénk, én csendben elmondanám a kedvesemnek, hogy a mai nap lesz az, amikor el kell válnunk, de mivel erről korábban már sokat beszéltünk, nem okozna neki meglepetést, sem traumát.
Közösen végignéznénk a fotóalbumokat (vagy a notebookunkon a képeket, most ez itt lényegtelen), emlékeket, régen eltávozott személyekkel kapcsolatos történeteket elevenítenénk fel. Ebédre elsétálnánk egy jó kis étterembe, ahol egy kellemes, kímélő étkezés után elfogyasztanánk egy pohár finom bort, majd az őszutó langyos napsugarait kihasználva hazasétálnánk a parkon keresztül ráérősen, egymásba kapaszkodva, szavak nélkül. Este mellém feküdne, a karjaiban tartana, fejem a mellkasán, hallgatnám a szíve dobogását, miközben ő átölel és simogat. Szívem megnyugodna, és egyre lassabban verne. Aztán megjelenne a hívogató fény, rég nem látott barátok, ismerősök, rokonok integetnének, vonzana az új, az ismeretlen. Félúton még visszafordulnék, egy lágy búcsúcsókot lehelnék az ajkaira, és továbbmennék az úton. Ekkor már nem látnám, amint egy könnycsepp lassan végigcsurog az arcán, és ahogy még mindig becézget és simogat rendületlenül, pedig már tudja, hogy vége…
Másnap reggel a családot ő értesítené a történtekről, de csak miután még egyszer emlékezetébe véste az arcomat, hiszen akkor látta utoljára.
Tudom, hogy ez így túlságosan is nyálas, de én így szeretném, ha megtörténne, álmomban, csendesen itthagyva a földi létet.
Szerintem cseppet sem nyálas. (Aki nyálasnak tartja, persze megírhatja különvéleményét:-)) Hál' Istennek árad belőle az életigenlés, a szeretet és az optimizmus. Köszönjük.
