Nem elégtételt érzek, nem ez a helyes kifejezés.
...
Ennek így kellett történnie - így fogalmaznék inkább.
Ma hajnalban meghalt fiacs apai nagyapja.
Az az ember, aki múltkor ( gyerek öngyilkossági kísérlete előtt kb. egy héttel) azt mondta az unokájának, aki történetesen fiacs: (mivel nem hallottam szó szerint, ezért a lényeget írom): "Veszek neked kötelet, hogy fel tudd magadat kötni! Menj fel a 10. - re, és ugorj le! Ha tudom, hogy ez lesz belőled, megfojtlak kiskorodban. Tönkreteszed magadat, anyádat, az egész családot..."
Rá egy hétre a fiam meg akart halni...
Nem, nem mondom, hogy ez volt az oka, dehogy! Ez "csak" egy újabb csepp volt, egy újabb kurva méregcsepp fiacs lelkének...
Másnap elmentem hozzájuk. Az öreg éppen vesedialízisen volt (több éve volt "művesés").
Exanyósomat kértem meg, adja át neki az üzenetemet: ha valami történik a gyerekkel, eljövök, de kötéllel a kezemben, és megvárom, míg felköti magát...
Borzasztóan haragos voltam, mert tudtam, fiacs mennyire maga alatt van...
(Nem véletlenül kerestem megoldást, szakembert december eleje óta...)
Miután gyerek elkövette az iszonyatot, az öreg két napra rá ágynak dőlt.
Ma hajnalban pedig meghalt.
Igen, beteg volt, nagyon.
De bizonyos vagyok benne, hogy a lelkiismeretfurdalás vitte el.
Ma mentem gyerekhez látogatni, és dokival beszélni.
Reggel felhívtam, szokás szerint.
Erre ő közölte velem, mi történt!
Ugyanis az unokatestvére, aki 14 éves, rögtön reggel felhívta, és a tudomására hozta a papa halálát!
Szerencséje volt, hogy nincs a közelemben...
És az anyjának is, aki nem volt képes megmondani neki, hogy ne tegye!
Mikor odaértem, persze nem volt feldobódva. Ejtett két könnycseppet, de viszonylag hamar napirendre tért a dolog felett.
Külsőleg.
Mert tisztában vagyok vele, hogy a dolog nem marad ennyiben. Az agya "normálisan" is reagálni fog rá...
Eszembe jutott du., mikor ezen töprengtem, a 16 hetes vetélésem anno.
Kristálytisztán emlékszem arra a pár kórházi napra...
Pörögtem. Százezerrel.
Nagyon megviselt a magzatom elvesztése, és ez így csapódott ki rajtam, belőlem...
Mint aki nyert a lottón.
Aztán miután hazamentem, jött a "rendes" reakció.
(Már hazafelé az utcán, ugyanis ex1 - fiacs apja - arra sem volt képes, hogy szabadságot vegyen ki, és bejöjjön értem...Így sírva, egyedül baktattam haza. Otthon leültem a konyhába, és órákig bőgtem, akkor tudtam elsiratni az elvesztett gyerekemet.)
Nagyon félek, hogy emészti meg.
Kedden találkoztak, az apja bevitte hozzá a kórházba. Még magánál volt. Másnap kómába esett.
Megvárta az unokáját...
Tudta, hogy tartozása van feléje...
Lerótta.
Mikor fiacs bekerült a kórházba, pár napra rá elmentem hozzájuk, mert mondták, adnak 5000Ft - ot, benzinre. Addig fel sem hívták a gyereket. Szerintem a papája szégyellte magát...
(Hogy a mama miért nem? Hát... Ő, mikor megtudta mi történt, azt miondta, csalódott fiacsban...Azt hitte, a gyerek ennél vagányabb. Hihetetlen mi? Ez van. Szereti ő a gyereket, és gyerek is szeret nála lenni...)
Az öreg eléggé szar állapotban volt. Kérdeztem, miért nem hívnak mentőt, de após egyszerűen nem engedte.
Akkor kértem tőle, hívja fel fiacsot, beszéljenek. Láttam, nem sokáig fog élni már. Úgy gondoltam, egyiküknek sem mindegy...
Én mit gondolok, mit érzek?
13 éve váltam el a fiuktól.
Mindig a családjuk része maradtam.
Számíthattam rájuk, jobban, mint a saját anyámra.
Ha hajnali kettőkor szóltam volna, hogy akármi, jöttek volna.
Ha pénz kellett, adtak, ha tudtak.
(Az utóbbi időben anyósom titokban, a saját gyerekei háta mögött adott, többször is, úgy, hogy Tenger is itt lakott. Nem mondta, hogy nem vagy egyedül, nem adok...)
Istenem, az öreg, akárhányszor ott voltam, azt sem tudta, mit adjon, mit keressen hirtelen...Répa, pálinka... Mikor ősszel be kellett ugranom valamiért hozzájuk, Tenger pedig kint várt a kocsiban, leszidott, miért hagytam kint.
Behívta, aztán jól megkóstolták az öreg saját főzésű pálinkáját.
:)
Tavalyelőtt karácsonykor, igaz, kissé beszívva, megkérdezte, mikor küldöm el ex2 - őt. Tudta, mennyire nehéz nekem mellette...
Aztán, miután "szétmentünk", azt mondta, msot újra össze kéne jönnöd a fiammal.
Szerintem mindig én maradtam a MENY.
Számított neki, hogy vagyok.
Nekem is számított, ő hogy van.
63 éves volt.
Én azt gondolom, halálának közvetett oka az volt, amit gyereknek mondott...
Tudom, hogy fiacs is ezt gondolja.
Én nem haragszom rá, hiszen magam is elkövettem kétségbeesésemben szinte megbocsájthatatlan hibákat.
Azzal, hogy életben maradt míg gyerek meg tudta látogatni, majd sírvafakadt, mikor fiacs odaért, bocsánatot kért gyerektől.
Bocsáss meg hát kisfiam, ha eddig nem tetted.
Nyugodj békében papa.
Posztom végére hagytam egy régebbi bejegyzésemet, amivel IGAZÁN búcsúztatom őt.
Alábbi kis történet 2009. 03. 21 - én íródott.
PAPA SZÍVE
Fiacska ma mamánál volt.
Mama ex1 édesanyja, és tartozik hozzá papa is.
Bár már elváltam a fiuktól 12 éve, mondhatom, hogy jó a kapcsolatunk.
(Sőt, most, hogy megint egyedül - de NEM magányosan - élek, exapósom példálózgat azzal, hogy rástartolhatnék a fiára.
:)))
Bolond ez.:)))
Alábbiakat azért adom közre, mert egyrészt megmosolyogtatott a dolog, másrészt megmeghatott.
Szóval.
Fiacska beesik hozzájuk.
Pusz, megstb..
Papa kérdezi, éhes-e. Nem, nem éhes, reggelizett.
De ugye a papai szív...
Előkapott pár csirkecombot, és nekiállt kisütni.
Közben a következő párbeszéd zajlott, fiacska elmondása szerint.:))
- Nem hallod, hogy nem éhes?? - így mama.
- Jó - így az öreg, - de ilyet nem eszik otthon.
- Dehogynem! - fortyan fel gyerek.
- Mikor? - érdeklődik papa.
- Hétvégente - feleli a gyermekem.
Az öreg lassan, hatásszünetet tartva fordul anyósomhoz:
- Látod? Csak hét végén.
:))))))))))))))))
Bár bolond, és időnként meg tudnám fojtani, olyan idegesítő, de a szíve az hatalmas.
:))
Mindenkinek csirkecombos-papát kívánok.
Hát, ez is ő volt.